Terepen tesztelve: Canon EF 11-24mm f/4L USM - FRISSÍTVE
Egy hosszabb beszélgetés és egy fotó adta az ötletet ehhez az íráshoz.
Nagyon kellett egy új nagylátó, mert bár készült vele több nagyszerű felvétel, az eddig használt Canon EF 16-35mm f/2.8L II USM képét nem igazán szerettem. Ráadásul az 5Ds R pixelei is “éhesek maradtak” alatta, így megváltam tőle, de keresnem kellett valamit helyette.
Sokat mérlegeltem, próbálgattam a szóba jöhető nagylátókat, kipróbáltam a Sigma Art-okat, a Zeiss Otus és Milvus sorozatait is, de minőségi fölényük ellenére mégis egy zoom mellett döntöttem.
Kedvenc témámhoz, a tájképezéshez, valamint a Canon 5Ds R 50 megapixeléhez az extrém minőséget nyújtó, fix Otus-ok jobban passzolnának, de be kellett lássam, hogy térfogatban és súlyban mindenképpen kénytelen vagyok kompromisszumot kötni, egyszerűen nem fér be több obi a táskámba (nagy táskám van), nem tudom fixekkel megoldani a feladatot. A néha előforduló akciófotózásra pedig csak igen korlátozottan alkalmasak a AF nélküli fixek.
Tudtam, hogy ha türelmes vagyok, akkor megvárhatnám a jobb minőséget ígérő, de pillanatnyilag is csak bejelentett 16-35mm f/2.8L III-at, viszont már az első találkozáskor nagyon izgalmasnak találtam a Canon EF 11-24mm f/4L USM hihetetlenül tágról induló alsó tartományát és persze egyáltalán nem voltam türelmes.
A Canon EF 16-35mm f/2.8L III USM kicsit csalódást okozott. Igaz, hogy előítéletesen közelítettem az átfogásához, de jóval többen vártam tőle részletekben. 16mm-en talán még vezet, de szűkülve gyorsan változik a helyzet és a CA-t leszámítva egyértelműen a 11-24 dominál.
Tehát sokszoros kompromisszum született, így esett a választásom a Canon EF 11-24mm f/4L USM-re, és nem bántam meg.
Meglepő először találkozni ezzel az optikával. A kiváló építésű, de kényelmetlen fogást biztosító, robosztus és nehéz tubus tetején egy hatalmas dóm lencse csücsül a fixen beépített árnyékoló ölelésében. Az árnyékoló úgy van kialakítva, hogy a frontlencsét megvédje, ha botor módon az asztalra tennénk arccal lefele.
Az objektívsapka egy 11 cm átmérőjű, galléros jószág. Valójában már nem is sapka, hanem egy jókora kucsma. A helyesen felhelyezett sapkánál megfogva az optikát az nem esik le róla, biztonsággal mozgatható. Ez valódi istenkísértés, de a tölcsérszerűen szűkülő tubus a “hagyományos” fogást is bizonytalanná teszi, lefelé fordítva olyan érzést nyújt, mintha mindjárt kicsúszna a kezedből az 1200 grammos motyó. Valahogy úgy kell tartani, mint az Antiochiai Szent Kézigránátot (persze, ha nyúlra mentek vele, nem kell felé hajítani).
Igen, több, mint egy kiló! Kétszer olyan nehéz, mint a 16-35mm f/2.8L II volt, ráadásul a méretei miatt az előd helyére sem fér be a táskába. Ennyit a downsizing-ról - gondoltam magamban - és a Zeiss Otus 1.4/28mm 1400 grammjával nyugtattam magam.
Hát ez a feketeleves, essünk is túl rajta gyorsan. Ez az optika is varifokális, ahogy az összes modern Canon zoom az. Ez azt jelenti, hogy variózáskor (zoomolás) az élességi sík is elmozdul. Ez inkább a videósoknak kellemetlen, de az akciófotósok életét is megkeserítheti.
A fókuszlélegzés már fájóbb probléma, a végtelen és a közelpont között változik az optika látószöge, százalékosan nem sokat, de elegendőt ahhoz, hogy kétségessé válik az így előállított (hátra és előre fókuszálva) képekből a minőséget boostoló focus stacking.
CA: ahogy a nagylátók esetében előfordul, itt is nagy és a raw-feldolgozás során sokszor csak minimalizálható. Teljes eltüntetéséhez komolyabb utómunka szükséges.
A becsillanás szintén kritikus tényező. A Canon tele is pakolta mindenféle UD, ASC, SWD dolgaival és bevonataival meg persze fluorittal, de egy ekkora dóm lencsének nem használ semmilyen hókuszpókusz meg nanotechnológia. Erős, pontszerű fényforrásnál megjelenik a flare és a hosszabbik képszéleken apró kóma is. Az előbbi gondos árnyékolással van, hogy orvosolható, az utóbbi - amennyiben zavaró - tudatos komponálás után kroppolható.
Amikor a 2015-ös tokiói CP+ -on megpillantottam ezt az objektívet, az első kérdésem az volt: de hogyan lehet ezt szűrőzni? A Canon-os szaki buzgón igyekezett megnyugtatni, hogy ez gelatin filterekkel hátulról megoldható, ahogy a legtöbb nagylátónál is. Mondtam neki, hogy ez tényleg "subarashides", persze tudtam, hogy ez nem válasz, mert mi a helyzet a polárral? A gél filterek minőségéről, kezeléséről és a kényelmetlen használatáról ne is beszéljünk.
Tehát valami más kellett. Szerencsére ezt nem csak én gondoltam így, és a Fotodiox-nál gyorsan csináltak egy, a teljes 126 fokos látószöget lefedő, 186 milliméter széles filterrendszert, amit az optikára szerelhető, gramofont idéző kutyagallérra lehet feltekerni vagy az arra szerelt sínekbe becsúsztatni (az extrém nagylátós Nisi és a Lee rendszerek 14mm-en körül már vignettálnak, az előbbi pedig minőségben sem az igazi).
Tehát egy gallér, egy 186 mm-es polár és egy hasonló méretű ND32-es személyében további motyók kerültek a fotóstáskába. Vagyis, csak kerültek volna, mert nem férnek bele! Így kezdődött hát a filtertartó táskám sztorija, de ez egy másik történet 🙂
Mindig igyekeztem kibújni a jelmezes mókák alól, de az óriási, egy kézzel nehezen átfogható szűrők megkövetelik a cérnakesztyű használatát. Kesztyű nélkül biztosan tele lesz ujjlenyomattal a felügyeskedett filter.
Mi is lehetne az erőssége a világ legnagyobb látószögű, rektilineáris (leegyszerűsítve: az egyenes vonalak egyenesek, ellentétben a halszemmel, ahol nem), fullframe optikájának, mint az extrém nagylátószög! Annyira extrém, hogy kárpótol minden gyengeségéért! Hihetetlenül izgalmas a 11 milliméterről induló zoomtartomány, kinyílik a világ, a 16mm már fojtogatóan szűknek érződik, szó szerint a témában állva lehet vele fotózni.
Az extrém nagylátószög túlhangsúlyozott perspektívája beszippantja a szemlélőt, igazán kreatív fotókra nyújt lehetőséget.
Ez a legjobb részleteket nyújtó ultranagylátó zoom a Canon/Nikon/Sigma univerzumban. A legjobb teljesítményt 15-16 milliméteren kapjuk, de 24 mm-en is versenyben van az innen induló zoomokkal. 11 milliméteren pedig nincs versenytársa (illetve van/lesz, a tegnap bejelentett Sigma 12-24 f/4 Art).
A Sigma 12-24mm F4 DG HSM Art sajnos nem folytatja a Sigma fixek menetelését. 5D Mark IV-en, nem mutatkozik jelentős különbség a két rendszer között, a Sigma picit lágyabb, érzésre olyan 16-35mm f/2.8L II-es. A sokkal barátibb ár mellett cserében kisebb a peremsötétedés és a CA is, így igazi alternatíva lehet. 5Ds R-en viszont már nem tudja tartani a lépést. A Canon 11-24 nagyon elhúz, sokkal részletezőbb a képe.
Az élességét már f/4-en hozza, 13 millimétertől a képszélekhez közel is, csak a DOF és a peremsötétedés miatt kell lerekeszelni. Az optikába szemből belenézve rögtön észrevehető az aszférikus lencsetagok munkája. A rektilinearitás igazán jól sikerült, csak kevés hordótorzítás tapasztalható még 11 milliméteren is. Ez azért fontos, mert egy szükséges korrekció egyértelműen lágyítja a képet.
Az alább található, klikkelhető képeken az eredeti, élesítés nélküli részletek láthatók (a fehér keretekkel jelzett területekről). Fontos, megjegyezni, hogy a vastag üveg, amin keresztül a kép készült, az 500 méter feletti távolság, a párás levegő, a magas torony finom mozgása a 400-as ISO érték és a weboldal jpg tömörítése mind rontott a látható élkontraszton.
És egy kidolgozott részlet a képszélről (bentebb jobban karcol), az előbb felsorolt problémák ezt a képet is sújtják!
Ez az objektív ideális eszköze a grandlandscape-nek, a városfotónak és ahol a fényerő nem korlát, ott a rendezvényfotónak is. Már kiderült, hogy legjobban az extrém nagylátószög nyújtotta kreatív perspektívát kedvelem benne és a meglepően jó képminőséget. Fájó pontja a fókuszlélegzés és CA-ból is jó lenne kevesebb.
A 2017-es amerikai délnyugat fotótúránkon ritkán fog a táskámban pihenni ez a lencse.