Elmúlt év végén fogtam először kezembe a Canon új megapixel szörnyét ismét osztrák kollégák közbenjárására, de sajnos nem volt alkalmam rendesen kipróbálni. Aztán idén februárban megint csak tapogatás jelleggel fogdostam a tokiói CP+ rendezvényen - ahol amúgy bejelentették a vázat - míg idén tavasszal már egy 1.0-ás firmware-t futtató géppel csináltam pár kattintást és bizony tetszett amit láttam.
Pár napja viszont itt pihen egy az asztalomon. Friss, ropogós, az első bolti darabok közül került azonnal hozzám. Viszont a komolyabb kipróbálással pár hetet várnom kellett.
Még az utazás előtt csináltam néhány szintetikus tesztet a zaj és a részletek tekintetében. Lelövöm a poént: nem történt meg a sokak által várt csoda, nem lett mindent elsöprő dinamika és nem lett extrém ISO skálázhatóság. De mindenki nyugodjon le: ezek ellenére mégis egy nagyon erős masinát tartok a kezemben.
Ezt nem ragozták túl a Canon tervezői, de nem is hiányzik a formatervezői bravúr, hiszen az 5D Mark III kialakítása nagyon jól sikerült, ezért az új 50 megapixeles szenzort azonos házba csomagolták. Felirat nélkül csak a csatlakozók mellett kidudorodó élről ismerhető fel a masina.
A csatlakozókat átvariálták, ezért annak ellenére, hogy a régi L-bracket rámegy, ha távkioldóval akarjuk használni bizony újra lesz szükségünk.
Hiányzik viszont a 7D Mark II-nél megszeretett joystick körüli billenőkar, cserében picit jobban kiemelkedik az M-fn gomb, de ez kesztyűs használatnál édeskevés.
Az USB2-t 3-as specifikációjúra cserélték, azonban hiába az USB3, ez az átviteli sebességen nem igazán látszik. Talán egy firmware frissítés majd megoldja a kérdést.
Az AF-en csiszoltak egy picit. Az 5D Mark III-ban megismert 61 pontos rendszert párosították az 1D X-ben és a 7D Mark II-ben is megtalálható, fókusztámogató RGB + IR kiértékeléssel. Ez sok szituációban előnyt jelent, de jó tudni, hogy ezt használva valamelyest csökken a rögzíthető kocka/másodperc!
A menüben felbukkan néhány új funkció. Fine Detail néven megjelent egy kis rádiuszú, agresszív élkontrasztnöveléses Picture Style, ami jobb képességű optikáknál rendre túlélesíti a képet. Ezen kívül már nem csak a képarányt változtathatjuk, hanem “kroppos” felvételeket is készíthetünk 1.3, 1.6-os szorzótényezővel, 30 és 20 megapixeles nagyságrendi pixelszámmal.
Felbukkan még egy hideg beltéri fényre optimalizált AWB lehetőség, ami videósoknak nyújt nagyobb segítséget, akik közül legtöbben nem fogják megérezni a tömörítetlen 4:2:2-es jel hiányát. Cserébe viszont time-lapse videó funkciót kapnak.
A mirror lockup kiegészült egy shutter release időzítővel, mellyel beállíthatjuk, hogy a tükörfelcsapás után mennyi idővel kezdődjön el a kép rögzítése. Ezalatt az 1/8-ad - 2 másodperces várakozás alatt hatékonyan lecseng a tükörfelcsapás okozta vibráció.
GPS-t sajnos nem kapunk.
Néhány éve új, mágikus fogalmat tanult meg a fotós társadalom: optical low pass filter. Hogy ez miért jó és miért nem, arra egy régebbi írásomban már kitértem. A lényeg, hogy az 5DS R jelű változatban nincs ilyen (valójában van, csak a hatása van kioltva), ezért nő az élkontraszt, precízebbek a részletek, javul a jel/zaj arány. Cserébe néhol durva moire jelenséggel kell megküzdeni (a moire-ról egy animáció található a cikk alján).
Vannak olyan felhasználások, ahol a moire gyakrabban és sokkal látványosabban fordul elő, mint a természetfotóban. Ezért, hogy senki se maradjon megapixelek nélkül, nekik a Canon a “sima” R nélküli 5DS-t kínálja hasonló megapixellel, de élsimítással.
Én viszont hosszú ideje megelégedéssel használok ilyen szűrő nélküli gépet, így nem is volt kérdés, hogy melyik kivitelre esik a választásom.
Hogy feltárjam a zajt és az általában elhanyagolt vörös-reprodukciót, a kicsomagolás után az első dolgom volt, hogy lőttem pár szürkekártyát és colorcheckert. A várakozásaim pozitív irányból igazolódtak. Sok fórumon latolgatták a 7D Mark II hasonlóságot, de a Canon mérnökei csiszoltak még a szenzortechnológián. Közel egy fényértékkel kisebb a zaj, mint a 7D Mark II képein és a vörös-reprodukció is jobban “sikerült”, pedig itt a 7D Mark II, az 5D Mark III-nál is jobban odateszi magát.
Jó hír, hogy a jelentkező zaj is szerethető, nem steril, visszatért a filmszerű szemcsézettség, olyasmi, amit a legelső 5D produkált.
Ezen a slideren az 5DS R és 7D Mark II ISO100-on tapasztalható zaját látjátok, mindkét gépnél 100%-os nagyításban.
A szintetikus tesztekkel az a baj, hogy nem a kimenet oldaláról közelítik meg a képminőséget, pedig valójában ennek van igazán értelme, mert nem mindegy, hogy egy facebook profilképben, egy A4-es magazin megjelenésben vagy egy A1-es művésznyomatban gondolkodunk. Ezért 36mp-re (ekkora egy jó minőségű 84×59 centiméteres, A1-es nyomat pixeligénye és nem mellesleg a Nikon D810 felbontása is) leméretezve a képeket összehasonlítottam a Nikon D810 eredményeivel (lenti képek). A zaj tekintetében a Nikon előnye megmaradt, de nagyon apróra csökkent, élkontrasztban pedig nem látható különbség. A leméretezett képek pedig nagyon kiegyensúlyozott tónusokat produkálnak még a sötét tartományban is. Ez tapasztalható végig a 100-12800-ig terjedő ISO terjedelemben.
Az alábbi két slideren az ISO100-on és ISO1600-on tapasztalt zajosodás látható 36 megapixelen (a Canon 5DS R leméretezve), 100%-os nagyításban.
Ha hozzátesszük, hogy kevesen dolgoznak A1-es médiumra, de még A2-re is, akkor a szintetikus teszteken tapasztalható különbségek szó szerint eltűnnek.
Az 50 megapixel elméletileg 105×70 centiméteres, galéria minőségű printekhez elegendő (25 cm-ről nem esik szét a kép), de ezt optika oldalról is támogatni kell. Egy új sorozatú 24-70/2.8-as optika kb. 30-32 megapixelt, de a legjobb fixek is csak maximum 40-42-őt tudnak “feltölteni” valódi adattal, a többi redundáns flekkekként jelenik meg.
Ezekhez az adatokhoz hozzá kell tenni, hogy csak a kontrasztarányokra épülő, becsült értékek, nem állnak rendelkezésemre a precíz méréshez szükséges eszközök. De ezt a feladatot hamarosan megoldják mások.
Van még egy rettegett fogalom: diffrakció, magyarul fényelhajlás. Pár éve még haladó fotósok is rácsodálkoztak erre a fizikai jelenségre, nem volt megszokott, hogy nem lehet büntetlenül f16-ra rekeszelni, mert fellágyul a kép. Ez a küszöb a megapixelek növekedésével egyre alacsonyabbra kerül (azonos felületre vetítve), így az 5DS és 5DS R tulajdonosoknak f6.3 rekeszértéknél szűkebb pupilláknál bizony szembe kell nézniük a diffrakciós lágyulással (a 7D Mark II és 70D tulajoknak is)! Ha a részletek megtartása mellett mégis nagyobb mélységélességre van szükség, akkor felhasználástól függően elkerülhetetlen a tilt-shift optika használata vagy a focus bracketing.
Ugyan nem túl elegáns, de egyes esetekben a diffrakció hasznunkra is válhat. A küszöbnél szűkebb pupillát választva a fényelhajlás finoman fellágyítva a képet elvégzi az élsimítást, így megoldható pár kritikus szituáció, de ez a hatás nem teljesen azonos, ráadásul nem tartható kézben, mert nincs megfelelő visszajelzés a kijelzőn.
A fentiek persze csak akkor igazak, ha jó minőségű optikával dolgozunk. A gyengébb minőségű üvegek eleve lágyabban rajzolnak, így elrejtőzik a diffrakció hatása. Egy erősebb bemeneti élesítéssel pedig egy darabig ellensúlyozhatjuk a lágyulást.
Nos igen, itt nem történt óriási előrelépés, de ez nálam nem kritikus szempont, mert a választott témámnál, a tájképeknél ez HDR-el tökéletesen orvosolható. A sötétek a már megszokott módon, kurtán-furcsán buknak be feketébe, viszont ezen nagyságrendeket javít a fentebb említett és szinte biztosra vehető leméretezés.
A sötétekben indokolatlanul magas színzajt érzek, de ez szerintem firmware szinten hamarosan kezelni fogják.
Nagyot ugrik az igényelt teljesítmény. Egy 3.2 GHz-es, 4 magos i7-es, 16 Gb-os gépen a Lightroom 6.1-es (nVidia GeForce GTX 660 GPU-val gyorsítva) közel 7 másodpercig elszöszöl egy 1:1-es preview legenerálásával. Sok kép esetén tanácsos, ha megnöveljük a preview képek által elfoglalható tárterületet. Egy 3 kockás HDR kép készítése pedig már a 16 Gb memória határait feszegeti!
Az előbbi információkkal felvértezve, izgulva csomagoltam be a felszerelést a júliusi umbriai fotótúránkra és nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen képeket fog produkálni az új masina az élsimító szűrőjétől megfosztott 5D Mark II-mhöz és a szintén a táskámba került 7D Mark II-höz képest.
Hazatérve a képek átnézése után az első dolgom volt a használt optikákhoz való megfelelő bemeneti élesítés megtalálása. Picivel alacsonyabb értékekre van szükség, mint az élsimítójától megfosztott 5D Mark II-nél, ami ellentmond néhány fenti állításnak. De ami jó, azt ne bolygassuk.
A Canon közzétett egy listát a felbontáshoz ajánlott optikákról, itt inkább a felső harmadából válogassunk. Az út során használt három optika (24-70 f2.8L II, 70-200 f2.8L IS II és 300 f2.8L IS II) mind nagyon kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtott. Nem meglepő, de az új 7D-t állva hagyja:
A példa szemléletes, de nem igazán szerencsés, mert a párás levegő és a nagy távolság durván gyengítették az élkontrasztot. A 7D képén sokkal döglöttebbek az árnyékok, ami egyértelműen az 5DS R dinamika előnyéről árulkodik.
Gamutban is történt előrelépés. A meredekebben vágó színszűrő miatt ráver az 5-ös sorozatt régebbi tagjaira:
Jól látható, hogy az optimalizált szűrő többet hagy a zöldből, ami nagyon jót tesz a természet színeinek, de ebből a vörös is profitál, ami előny a sötétebb régiókban jelentkezik. Nyoma sincs a régebbi gépvázakon 40%-os luminancia alatt összeomló gamutnak, szép kövér krumplit mutat a színprofil.
Borzasztóan erős masina került most a Kanonisták kezébe. Szerencsére nem volt igazuk a 7D Mark II-ből kiinduló tamáskodóknak. A gyártó mérnökei tényleg kitettek magukért. A többi Canon gépvázhoz képest javult a színreprodukció, a tónusszeparáció, a zaj-karakterisztika és elképesztőek a rögzített részletek. Természet- és városfotózásnál valamint minden olyan területen, ahol a moire kevéssé jelentkezik és nem szükséges extrém ISO skálázhatóság keményen megállja a helyét.
Naná, már használom 🙂