Szeretem a telet. Szeretem a jeges hajnalokat, amikor a nap első sugarai végigsimogatják a tájat. Sokszor csak állok, lélegzet visszafojtva, a keresőbe meredve szemlélem a kék szülte fiatal színek játékát, a helyüket kereső árnyakat, melyek újabb és újabb mélységet adnak a látványnak. Emlékeztetnem kell magam, hogy ideje lenyomnom a kioldó zsinórt.
Első japán utunk során rögtön több dolog is egyértelmű lett: sokkal több mindent lehet itt fotózni, mint amit fotóznak vagy a neten található. De helyi jogsi hiányában (a magyar és a nemzetközi jogsi nem érvényes Japánban) csak elképesztően felárazott túravezető segítségével tehetjük meg ezt. Azonnal jött a gondolat: kell egy japán jogsi! A gondolatot tett követte és nem kevés nehézség, utánajárás, na meg egy ott élő rokon segítségével meg is szereztem a szükséges vezetői engedélyt. Ezért készülhetett el ez a kép, címe: Yoroushidake.
Korán indultunk, még napfelkelte előtt, hogy az előző nap kinézett fotópontra - egy vulkáni kráter-tó partjára - még az ideális fények előtt eljussunk. Éjszaka nagy hó esett, nehezen haladtunk. Az ég alja egyre rózsaszínűbb lett, mindenki izgult, nem veszthettünk több időt. A célegyenesben megelőztünk egy nálunk is korábban kelő hókotrót. A legénység furcsán nézett elporzó járművünk után. Bennem pedig felvetődött a kérdés: hogyan jut el a hókotró vezetője a hókotróhoz?